A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: "Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!" Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

Az üres sír tanúsága

Húsvétvasárnap reggele különös feszültséggel telített. Még sötét van, amikor Mária Magdolna útnak indul. A hajnali órák mindig valami fontos esemény közeledtét jelzik. Olyan, mintha a világ visszatartaná lélegzetét, valami készül. Mária Magdolna nem tud mást tenni, csak odamenni ahhoz a sírhoz, ahová eltemették az Urat. Nem feltámadásra számít, nem készül semmi rendkívülire. Gyászolni szeretné Jézust, el akarja siratni azt, akit elveszített. A szeretet viszi oda, nem a hit, nem az események megértése, nem a felismerés. A szeretet, amely még a halál után is ragaszkodik.

És aztán meglátja, hogy a kő el van hengerítve. A sír nyitott. Ő azonban nem kezd el ujjongani, hiszen még mit sem tud a feltámadásról, hanem megrémül. Az első gondolata nem az, hogy csoda történt, hanem hogy újabb fájdalom éri a gyászban: "Elvitték az Urat a sírból!" Az üres sír első üzenete nem a diadal, hanem a bizonytalanság. A halál biztosnak hitt rendje megingott. És az ember először nem tud örülni ennek, hanem félelem ébred benne.

János evangélista nagyon érzékenyen írja le a részleteket, ami arra utal, hogy személyes tapasztalatokat jegyez le. Péter és a másik tanítvány, aki maga János apostol, a sírhoz futnak. Szinte versenyt futnak, de nem egymással, hanem talán saját félelmükkel, ugyanakkor reményükkel is. Előbb János ér oda, de nem megy be. Péter viszont belép. Ő látja először a lepleket, és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez külön feküdt összehajtva egy helyen. Ezek az apró részletek nem jelentéktelenek. Mert ha valaki ellop egy holttestet, nem hajtogatja össze gondosan a fejkendőt, mert erre nincs ideje és teljesen felesleges volna. Ez tehát nem egy sírrablás nyoma. Itt valami más történt.

A másik tanítvány, azaz János apostol is belép, "látott és hitt" ? írja az evangélista, amely egy vallomás arról, amit ebben a pillanatban érzett, átélt. De mit hitt? A feltámadást? Talán még nem teljesen. A hit nem egyik pillanatról a másikra születik, hanem lassan bontakozik ki, lépésről lépésre. Először a szívben, azután az értelemben, s végül az élet minden szintjén.

A húsvét első tanúi nem azt mondják: "Láttuk Jézust, és ezért hiszünk." Az első tapasztalatuk az, hogy az Úr nincs a sírbarlangban, ahová pénteken tették. Az üres sír nem bizonyíték, hanem meghívás. Meghívás a keresésre, a személyes találkozásra és a hitre. A feltámadás valósága nem megdönthetetlen bizonyítékokkal győz meg, hanem belső tapasztalattal. Az első tanítványok nem látták a feltámadás pillanatát, csupán annak nyomait. És ez elég volt ahhoz, hogy magyarázatot keressenek a történtekre.

Húsvétvasárnap a feltámadás ünnepe és a keresés ünnepe. Azé a vágyé, ami nem tud beletörődni a halálba. Azé a szereteté, amely még a síron túl is él. És azé a hité, amely fel meri tenni kérdéseit, mert bízik abban, hogy lesz válasz. Isten nem zárta be a sírt, az Úr feltámadása után a kő nem került vissza a helyére, éppen ellenkezőleg, a sír nyitva maradt. Az igazi kérdés nem az, hogy tényleg feltámadt-e Jézus, hanem az, hogy mit kezdünk az üres sírral. Az üres sír látványán megdöbbenve és elgondolkozva merjük-e újraértelmezni az életünket? Merjük-e elengedni a megszokott halálos sémákat, gondolatokat, szokásokat? Merjük-e hinni, hogy Isten most is képes új életet adni? Az Úr feltámadásában mi is benne vagyunk. Az Egyház nem egyszerűen azt ünnepli, hogy megtörtént a feltámadás csodája, hanem azt, hogy részesedünk benne. Az üres sír egy új történet kezdete, amelyben mi vagyunk a szereplők. Minden keresztségben, minden megtérésben, minden reményteljes újrakezdésben ott van a húsvét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus, feltámadt Urunk! Te legyőzted a halált és megnyitottad az élet útját. Köszönjük a húsvéti hajnal örömét! Köszönjük, hogy nem a sötétségé és a reménytelenségé az utolsó szó, hanem a világosságé és a reményé. Add, hogy meglássuk az üres sírban a remény kapuját! Ébressz bennünk hitet, amely nem fél elindulni, keresni, futni feléd! Segíts, hogy minden nap felfedezzük jelenlétedet! Adj nekünk apostoli lelkületet, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy feltámadtál, élsz és minket is új életre hívsz!